elmélkedés

Mondjuk kicsit az ünnepről is, bár ez nem az erősségem. Szerencsére egyelőre megmaradtak foszlányok a nagycsütörtöki hooossszú mise prédikációjából, Milán atya azt taglalta, hogy Jézus mennyire szerette Júdást. Igazából bírom, amikor J.-t olyan emberi oldalról mutatják be, sokkal közelibb. Amellett, hogy mestere a tanítványoknak, a barátjuk is, gondolkodik róluk, félti és szereti őket. Megbocsájtja a hibáikat. A tegnapi prédikációban is ilyesmiről volt szó. Szerintem ez az, ami kicsit nehezebben elfogadható. Sajnos én sokszor látom magamról, hogy talán haragtartó vagyok, bár próbálom elfojtani, de mondjuk úgy, hogy jónéhány mára már jelentéktelen dolog még mindig ott van az emlékezetemben: tettek, mondatok; bár a fontos kapcsolataimban ez még szerencsére nem okozott galibát. Másrészt a saját hibáimat is nehezen tudom megbocsájtani, vagyis nehezen tudom elképzelni, hogy más megbocsájtja őket, vagy ezekkel együtt szeret. S aztán mégis...

Erről mondjuk nem akartam ennyit írni:) Az egész elmélkedés amúgy az éjszaka eredménye: éjfélig olvastam, aztán 3-ig nem bírtam elaludni, és már-már fárasztó módon járt az agyam. S rájöttem pl., hogy a Piszkozatok még mindig mennyire igaz rám, s bár nehezen, de talán megbékélek mégis ezzel a számmal szövegestül, zenéstül, mert még mindig rólam szól.
Ezek az éjjeli, félálomban történő ábrándozások azért veszélyesek ám, mert az ember túlságosan beleéli magát. De azért igyekszem majd a valóságban élni. Mondjuk türelmesen várom, hogy meglegyen a zongorám, s hogy megtanuljak rajta játszani, bár a képzeletemben már Claydermant meg egyebeket játszom:)

A kolerás könyvről szólva: már túl vagyok a felén, de szerencsére a koleráról alig esik szó, csak utalás szerűen, vagyis tényleg csak az események idejét jelzi; sokkal inkább egy csomó boldogtalan emberről szól, akik különböző módokon próbálják kárpótolni magukat amiért nem teljesedhettek be a vágyaik.